A reggel máris átírja a tervet
A nap nem indul tökéletesen. A reggelit csak nyolc órától írták ki, nekem viszont egy ilyen hosszú szakasznál minden korai perc számít. Végül sikerül egy kicsit hamarabb beosonni, gyorsan enni valamit, aztán már indulok is Viana do Castelo felé.
Néhány perc alatt leérek a tengerhez. A reggeli fényben az Atlanti-óceán megint pontosan azt mutatja, amiért annyira szeretem ezt az útvonalat. Egy helyen a Camino levezet egészen a partra, én pedig gondolkodás nélkül követem.
Csakhogy az út egyszer csak elfogy. Nem jelképesen: a víz ténylegesen elvitte a folytatást. Visszafordulás, új útvonal keresése, és máris összejön nagyjából három kilométer plusz. Utána végre újra megvan a jelzés, és egy darabig minden úgy működik, ahogy kell.
Tizenkét kilométer az országút szélén
Aztán következik a nap legkellemetlenebb része. Körülbelül tizenkét kilométeren keresztül országút mellett kell haladnom, járda nélkül. Az autók sokszor nagyjából száz kilométeres tempóval mennek el mellettem, néha alig húsz-harminc centire.
Két órán keresztül ilyen körülmények között gyalogolni nem egyszerűen fárasztó, hanem kifejezetten félelmetes. Itt nem a kilométer számít, hanem az, hogy folyamatosan figyelni kell minden egyes elhaladó autóra.
Amikor végre magam mögött hagyom ezt a szakaszt, azt hiszem, a napi nehézségek nagyján már túl vagyok. A Camino persze mást gondol.
Fel a hegyre
A következő tíz-tizenkét kilométer egy meredek hegyi útra visz. A sík tengerparti szakaszok után hirtelen kövek, gyökerek, emelkedők és lejtők jönnek. Itt már nincs automata menetelés: minden lépésre figyelni kell.
Útközben egy erős sodrású patakhoz érek. Egy keskeny, régi kőhíd vezet át rajta. Valahol a híd közepe körül az órám úgy dönt, hogy ideje közölni velem: a kétszáz fölötti pulzus nem különösebben ideális állapot. Ettől függetlenül át kell jutni a túloldalra. 🙂
A túlpart után azonnal jön egy brutális emelkedő. Mire felérek, már sejtem, hogy lefelé sem lesz ajándék: kerek, mozgó kövek között vezet az ösvény, ahol egy rossz lépés is elég lenne egy kellemetlen befejezéshez.
Az utolsó tíz kilométer
Amikor már csak körülbelül tíz kilométer marad a szállásig, az út végre megbékél velem. Innentől eseménytelenebb a haladás, és ez most kifejezetten jól esik.
A mai nap tanulsága egyszerű: a Camino semmit nem ad automatikusan. Egy táv a térképen lehet síknak és teljesíthetőnek tűnő szám, aztán jön egy lezárt parti út, három kilométer kerülő, egy forgalmas országút vagy egy váratlan hegyi szakasz, és máris teljesen más lesz a történet.
Most érzem igazán, miért kellett az indulás előtt az a tíz hónap felkészülés, és mennyit számít az a néhány nap tapasztalat is, amit már itt szereztem. Nekem ez a nap felkészülés nélkül biztosan egészen másképp végződött volna.
Viana do Castelo
Végül megérkezem a szállásra. Ezen a ponton már nincs szükség nagy dolgokra: egy forró zuhany, a ruhák kimosása, néhány perc nyugalom, és a nap nehezebb részei meglepően gyorsan elkezdenek megszépülni.
Holnapra esőt ígérnek. Ma viszont ez már nem érdekel. A negyedik nap megvan, Viana do Castelo itt van körülöttem, Santiago pedig napról napra egy kicsit hangosabban hív.
Buen Camino!